Závada Péter első kötetét szerettem, a másodikat imádtam, ez a harmadik azonban igencsak ambivalens érzéseket váltott ki bennem. A versek gyönyörűek és zseniálisak – ehhez kétség sem fér, de valahogy mintha hiányzott volna nekem az, ami az előző két kötetet felemelte nálam, ez pedig a költő és olvasó közelsége. Ebben a kötetben sokkal inkább éreztem a távolságot, mintha hidegebb lenne az egész közlésmódja. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy rossz lenne, csak nem tudtam teljesen belehelyezkedni a versekbe, mintha egy Brecht darabot néznék.
Hogy pozitív dolgokat is említsek, hiszen van belőle bőven: a versek összeszedettek és minden egyes mondat rendkívül tudatos, látványos; a képei pedig sokszor meglepően csavarosak és összetettek. A költő egyedi, elképesztő stílusa vastagon átszövi a sorokat. Számomra a legkedvesebb versek az Idővel hozzászokik szemünk a sötéthez, az Oidipusz, a Szintvonalak és A súgó.
Az Urak és játékosokhoz hasonlóan ez a könyv is olyan, mint maga a St. Oswald vagy, mint a jó öreg Mr. Straitley. Higgadt, robosztus és tekintélyt parancsol. A történet lassan épül fel, és az íróntől megszokott száznyolcvan fokos fordulatok itt is jelen vannak. Ez a könyv tökéletesen összefonja az „Urak és játékosok” és a „Kékszeműfiú” történetét, bár az utóbbi cselekményét talán – ha nem is összezavarja – de nem segíti előre.
A pszicho szál rémisztően működik, bár helyenként úgy éreztem, hogy Harris a Kékszeműfiút próbálja leutánozni, de azt a zsenialitást már nem tudja egy az egyben visszaadni. Ugyanez a helyzet a cselekménnyel is: az Urak és játékosokhoz nagyon hasonló az alaphelyzet. Ismét feltűnik egy „fekete bábu”, aki hasonló szituációkat teremt, mint a Tégla is tette az első részben.
A múltbeli események azonban tökéletesen ki voltak bontva, lenyűgözőek. A regény hangulata továbbra is páratlan, Straitley karaktere pedig hozza a magas színvonalat!
A könyv az első részhez akar hasonlítani, ami többé-kevésbé sikerül is neki, azonban itt mintha egy hajszállal hanyagabb lenne egyes részeket illetően (ezt leginkább Johnny karakterében éreztem, mert nekem mintha kissé felszínes, kidolgozatlan lett volna).
A könyv minőségéből azonban semmit sem vesz el mindez. A hangulata elképesztő, Harris alapvetően tiszteli az olvasót, de kellően játszik is vele. Nem egy könnyű olvasmány, viszont aki rászánja magát, annak nagy élmény – akárcsak az Urak és játékosok vagy a Kékszeműfiú!
Árnyékot, miután kiszabadul a börtönből, egy különös idegennel hozza össze a sors, aki Szerda néven mutatkozik be neki, majd hirtelen egy olyan háború közepén találja magát, ahol a mitológiákból ismert istenek készülnek egymásnak esni. Egy hosszú, véget nem érő utazás veszi kezdetét, ahol Árnyék egyre több szövetségesre és ellenségre is szert tesz.
A könyv élménye szavakkal igen nehezen leírható. Egy olyan eredeti világot teremt Neil Gaiman, amelyben még a jól ismert figurák is teljesen új alakot öltenek. A karakterek precízek, mindegyik okoz pár meglepetést. Mégis a könyv ereje sokszor az egyes jelenetek, események vagy beszélgetések adagolásában rejlik. Nem magyaráz semmit túl, úgy hagyja homályban az egyes fizikailag sokszor nem leírható jelenségeket, hogy az olvasó a racionális világ szabályai között ne legyen képes tökéletesen rekonstruálni fejben mindazt, ami a szeme előtt történik.
A történet – ahogy a könyv is a maga közel 650 oldalával – monumentális, az egész világot, a létezést akarja megragadni, és nálam ez sikerrel is járt.
Az Amerikai istenek egy páratlan, időtálló és bámulatos olvasmány, amely világával nagyon hamar magával ragad.
"Élt egyszer egy özvegyasszony, akinek három fia volt: Fekete, Barna és Kék.
Fekete volt a legidősebb: mogorva és agresszív.
Barna volt a középső gyerek: félénk és lassú felfogású.
De az anya kedvence Kék volt: a gyilkos."
Mindössze csak ennyi szerepel a köny fülszövegén, ami valljuk be, nem túl sokat árul el a történetről. Ez a ködös világ azonban a könyv oldalait olvasva sem válik sokkal egyértelműbbé. Adott a főszereplő, akik kékszeműfiú néven ír különböző bejegyzéseket az életéről egy közösségi oldalra. Gondolatait és emlékeit már-már kínosan közelről követhetjük nyomon, amint egyre mélyebbre folyik a saját életében. Közben párhuzamosan a való életben is zajlanak az események. Élőben is találkozik egy - a portálon megismert - lánnyal, és kettejük kapcsolata nem épp nevezhető a legegyszerűbbnek.
Ahogy maga a könyv se. Rettentő sokáig nem is lehet tudni, pontosan mi a valóság, és mi a kitaláció. A főszereplő rendkívül ködös narrálásának köszönhetően nem riad vissza attól, hogy a közösségi bejegyzésekben vagy akár valós leírásokban is hazudjon az olvasónak, ez pedig jelentősen megnehezíti az olvasást.
Nagyon örülök, hogy nem ez volt az első könyvem az írónőtől, hanem az Urak és játékosok, mert biztos vagyok benne, hogy nem olvastam volna végig, ha nem ismerem már valamennyire Joanne Harris stílusát: nagyon okos, tudatos és szereti az orránál fogva vezetni az olvasót.
A Kékszeműfiú rendkívül nehéz, az elbeszélés módja alapon szövevényes, nem lineárisan halad, viszont annál inkább képszerűbb és látványosabb. (A szinesztézia csodálatos megnyilvánulásai folyamatosan végigkísérik az elbeszélő minden cselekedetét, és egy idő után már az olvasó együtt látja vele a színeket.)
Lassan épül föl a történet – sokáig az se volt számomra egyértelmű, hogy tulajdonképpen mi is történik, és ez a végéig gyakran előfordult. Kékszeműfiú világa elképesztő, minden nehézsége ellenére is beszippantja az olvasót, és kellően sokkolja olyan húzásokkal, amelyek az egész könyvet (akárcsak az Urak és játékosoknál) újraértelmezik. A befejezés pedig… mi is???
Imádtam! Messze a legügyesebb, legkacifántosabb könyv, amit valaha olvastam.
A St. Oswaldban megkezdődik az új tanév, az öreg Mr. Straitley kilencvenkilencedik trimesztere, ami már az első pillanattól fogva több nehézséget okoz neki. A termét – ami évtizedek óta az övé – elveszik tőle, és latin szakját is próbálják megsemmisíteni. Új játékos kapcsolódik be, a „Tégla”, aki csakhamar felkavarja az iskola komor állóvizét.
A történet maga zseniális! Lassan, tudatosan építkezik, a szereplőket finoman bontja ki, és az utolsó lapokig képes meglepetést okozni az egyes karakterekkel kapcsolatban. A konfliktus oka sem egyértelmű sokáig, a „Tégla” tetteit pedig rémesen közelről követhetjük nyomon, amitől már-már kényelmetlenül érezzük magunkat. A St. Oswald összeomlása fokozatosan az ember bőre alá kúszik, és nem hagyja nyugodni.
A könyv hangulata az atmoszférájában rejlik. Precíz módon használja a gótikus motívumokat, az öreg, ódon épület falai olyan robosztus nagyságot sugároznak, ahogy a karakterek döntései és a lassan, tudatosan felépített atmoszféra is. A hangulata páratlan, rendkívül szórakoztató gótikus krimi.
A cselekmény rendkívül furfangos, a finálé pedig meglepően felpörög. Tökéletes könyv! És nagyon okos. Mindenkinek ajánlom!
